Gondolatok a szegénységről

Guczuj Éva Kíra írása

 

Pici korom óta, ha nem is tudatosan, de foglalkoztat a körülöttem élő emberek élete. Óvodásként szembesültem azzal a ténnyel, hogy nem lehet mindenkinek új ruhája, új cipője, vagy akár ezek közül egyik sem. Úgy éreztem, hogy segítenem kell! Gyerekként még nem azonosultam teljesen a problémával, de a szüleimmel folytatott beszélgetések hatására próbáltam nyitni e téma felé. Volt olyan, hogy a kinőtt dolgaimat, nem használt játékaimat elajándékoztam a nálam szegényebbeknek, mert tudtam már akkor is, hogy ezzel a kis gesztussal mekkora örömet lehet szerezni.

Az ország azon szegletéből származom, ahol érzésem szerint igen nagy a szegregáció. Környékünkön sajnos sok az iskolázatlan illetve minimális iskolával rendelkezők, és ebből következve a munkanélküliek aránya. Nagy a kilátástalanság, nincs munka, egyre csak nő a szegénység, ami nem maradhat így. Azt mondják, iskolában pedig azt tanítják, hogy egy fejlett ország vagyunk. De kérdezem én: Elfogadható az, hogy gyermekes családokban az épületekben nincs áram, esetleg ki van kötve a víz? Télen megfagynak, éheznek a családok. Ezt miért hagyjuk? A Föld javait igazságosabban is fel lehetne osztani, hogy ne legyen ilyen gyalázatos ember és ember közti különbség. A városokban sem fényesebb a helyzet.

Amikor bekerültem a városba, ott is lépten, nyomon hajléktalansággal és nyomorral találkoztam. Nem volt a városnak olyan része, ahol ne lett volna segítségre szoruló ember. Ezzel a szembetűnő jelenséggel kapcsolatban, ami igazán a mai kor problémája, úgy gondolom, hogy valamit tenni kell, mert mindenkinek jár az esély a jobb élet reményében. Véleményem szerint a megoldás a munka lenne, amelyből egy ilyen helyzetben élő ember gazdálkodni tudna, számára alapvető igényeit elégíthetné ki, hiszen az, hogy például a hajléktalanok szállón élnek, ételt kapnak, az innen nem vezet sehova, az csak egy kényszermegoldás. Megdöbbentő számomra, és nem tudok szemlesütve elmenni mellette, hogy napi szinten találkozom a nyomor minden válfajával. Összeszorul a szívem, hogy nem tudok mindenkin segíteni, de azt is tudom, hogy ehhez egyedül igencsak kevés vagyok.

Nagyon sokszor látom azt, hogy az emberek mennyire közömbösek az adott helyzettel szemben. Ezért gondolom, hogy kiskortól kellene a gyerekeket empátiára nevelni. Sűrűn látni olyat is, hogy fiatalok vagy épp nem fiatalok bántják, gúnyolják embertársaikat kiszolgáltatottságuk miatt. Amit a mai rendszer tesz, az csak tűzoltás. Fel kellene nyitni az emberek szemét, ahhoz hogy észre vegyék, mekkora problémáról is van itt szó. Könnyű lejtőre kerülni bárkinek, csak nehéz visszakapaszkodni, főleg segítség nélkül. Össztársadalmi összefogás szükséges mindezekhez, hogy ne csak a saját életünk legyen szebb, hanem segítsünk a társadalom perifériájára szorult embertársainkon is.

(Megemlíteném a dolgozó embereket is, akik hiába dolgoznak, nem tudnak minőségi életet élni. Ez egy globális probléma. Minden a pénz körül forog. Ha nincs pénzed, akkor semmit sem érsz, érzékelteti ezt a mai kor szemlélete. Elég szomorú, hogy a fiatalok ebben nőnek fel. Sokan közülük úgy gondolják, hogy nem lehet jobb az életük, mert azt látják, hogy velük egyidős társaik márkás, több tízezer forintos holmiban járnak úgy, hogy közben ezekért ők semmit sem tesznek, sőt, teljesen természetes a számukra. Tisztában vannak vele, hogy az ő szüleik ezt nem tudják biztosítani, és elfogadják ezt a tényt, aztán így élik tovább az életüket. A rosszabbik eset, hogy nem fogadják el és mindent megtesznek, akár a bűn útjára lépnek, csakhogy befogadják őket. Ezt várja el tőlük a fogyasztói társadalom, hiszen mindenki szép, fiatal, gazdag akar lenni bármi áron. Ez szövi át az emberek életét. ) Ezt a kis eszmefuttatásomat egy idézettel zárnám:

„Mindaddig, míg nem érzünk rokonszenvet és szeretetet minden élőlénytársunk iránt, nem mondhatjuk, hogy megértettük az erkölcs törvényét.„

(Mahatma Gandhi)